Bevezetés

A karakterkódolás fő kérdése, hogy hogyan tudunk betűket, számokat és más karaktereket egy-egy hozzárendelt számmal reprezentálva a) lefordítani elektronikus jelekre, b) megjeleníteni, majd pedig c) továbbítani elektromos és elektromágneses, digitális formátumban. Az ehhez szükséges komplex számítástechnikai bravúrok, melyek által képesek vagyunk több ezer nyelven és több százezer különböző megjelenítési stílusban kommunikálni, nem egytől egyig a XXI. század találmányainak köszönhetőek. Az, hogy egy email, melyet elküldenek egy budapesti gmail-fiókról egy tokiói yahoo fiókba, egy 10 éves Androidos telefonon írva és egy vadonatúj Macintosh-laptopon olvasva, tele számokkal, betűkkel és emojikkal, ugyanúgy jelenik meg mindkét oldalon, egy folyamatosan egymásra épülő organikus rendszeren múlik, ami történelmét tekintve, sokszor adott helyzetekben hozott önkényes döntések mentén fejlődött tovább. Ahogy a római lovak átlagos mérete meghatározta az európai utak szélességét, amely a későbbi (ló)vasúti nyomtávok szélességének szabványosításához vezetett – befolyásolva a NASA mérnökeit, akik az űrsikló elemeit Utah-ból vonattal, vasúti alagutakon keresztül szállították a kilövés helyszínére – úgy az első írógépek betűkar-szerkezete a mai napig hatással van arra, ahogy a világ legjobban fizetett mérnökei nekiállnak egy új applikáció fejlesztésének, hiszen az elsődleges beviteli felület, a (virtuális) billentyűzetek kiosztása mit sem változott azóta, noha az eredeti korlátozó tényezők már rég feledésbe merültek.